Go to Top

Archive / Reviews

 

Sorry, there are no reviews in English. Below you can find reviews in Hungarian, in German.

 

Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról: http://www.promontortv.hu/2015/09/25/menni-vagy-maradni-levegoszinhazi-jatek-a-kivandorlasrol-elindulasrol-maradasrol/

Promontor TV 2015.09.25.


Cikk Menni vagy maradni? előadásunkról: http://artnews.hu/2015/09/05/menni-vagy-maradni-egy-lenyugozo-migracios-cirkusz-tortenete/

artnews.hu szerző: Braczkó Dóra 2015.09.05.


Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról (4:25-től): https://www.youtube.com/watch?v=sPRXuCWG1Yw

Thealter 2015.08.09.


Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról: https://www.mixcloud.com/radiomiszeged/thealter-15-j%C3%BAlius-23-krokovay-n%C3%B3ra-%C3%A9s-simor-%C3%A1gnes/

Rádió Mi | Szeged 2015.07.23.


Cikk Menni vagy maradni? előadásunkról: http://thealter.hu/magyar/2015/blog-jr/92

szerző: Herczeg Dániel 2015.07.22.


Webnapló Menni vagy maradni? előadásunkról: http://thealter.hu/magyar/2015/blog/635

Thealter 2015.07.22.


Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról: http://www.klubradio.hu

Klubrádió 2015.07.20.


Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról: http://kronika.civilradio.hu

Civil Rádió, Krónika 2015.07.07. 16:35


Interjú Menni vagy maradni? előadásunkról: https://tilos.hu/episode/szepkilato/2015/06/27

Tilos Rádió, Szépkilátó Fogadó Ránki Júlia 2015.06.27.


Faltánc előadásunk részlete (a videón 11:30 után látható): https://www.youtube.com/watch?v=8ptAIM7oLDQ Cirkusz a Hortobágyon http://drot.eu/article/cirkusz-hortobagyon-cikk-video-es-galeria

Drót szerző: Weiner Sennyey Tibor 2015.06.19.


Kritika Menni vagy maradni? előadásunkról: http://vs.hu/mind/osszes/menni-vagy-maradni-legtancosok-eloadasa-a-kivandorlasrol-0529

vs.hu szerző: Hirling Bálint 2015.05.29.


Cikk Menni vagy maradni? előadásunkról: http://budapesttimes.hu/2015/05/24/still-waiting-for-an-answer/

The Budapest Times szerző: EKG 2015.05.24.


Cikk Menni vagy maradni? előadásunkról:

http://www.budapester.hu/2015/05/23/noch-immer-keine-antwort/

Budapester Zeitung szerző: Elisabeth Katalin Grabow 2015.05.23.


Interjú a Mixdoor projektről (26:08-tól): http://www.promontortv.hu/2015/05/22/41-budafok-tetenyi-tavaszi-muveszeti-fesztival-cat-cot-dot-dog-es-mixdoor/

Promontor TV 2015.05.22.


Videó a Mixdoor projektről: https://vimeo.com/128785712

2015.05.17.


Faltánc előadásunkról:

A falon táncolták Cseh Tamás dalára: http://rtl.hu/rtlklub/hirek/a-falon-tancoltak-cseh-tamas-dalara

RTL Klub 2015. 01. 24.


Lufttänzer Tanz und Akrobatik in der Vertikalen – im offline:ontheater und Simorág TánCirkusz

http://www.budapester.hu/2014/10/30/lufttaenzer/

Budapester Zeitung Szerző: Jaakko Kacsóh 2014.10.30.


Torony III előadásunkról:

http://www.budapester.hu/2014/07/13/ein-20-jaehriger-traum

Budapester Zeitung Szerző: Elisabeth Katalin Grabow 2014.07.13.


Nyomkövetők http://prae.hu/prae/articles.php?aid=7344&cat=1

prae.hu Szerző: Sárközi Éva 2014.05.22.


Nyomkövetők

http://www.kulturpart.hu/FOLK/41410/az_erod_legyen_veled

kulturpart.hu Szerző: Szakszon Réka 2014.05.05.


Nyomkövetők

http://hvg.hu/kultura/20140504_Az_egyik_kurvas_a_masik_reszeges_melyikh

hvg.hu 2014.05.04.


Torony előadás 2

Gödör Kemping – a kulturált lélekparadicsom

(…) A strandröplabda-pálya hálójától nem messze a Fűben a sötétségből bizonytalanul kiemelkedő ezüst fémtorony döf az éjszaka sötétjébe. A d’Watt: offline:on theatre kilövőállásra emlékeztető installációja akár kilátó is lehetne. Bizonyos értelemben az is. A szabadtéri cirkuszszínház definíció egészen pontos, de az előadás művészi értéke meghatározhatatlan. Az akrobaták fizikai teljesítménye emberfeletti. Úgy közlekednek az acélvázon, mintha az ott sem lenne, és úgy tűnik nem is izmaik, hanem akaraterejük győzi le a gravitációt ott fenn, a semmi ágán. A kivitelezés tökély, és a néző nem gondolhat mást, minthogy ez a tökéletesség emeli művészetté az eredetileg a fizikai törvények által kordában tartott mozgássorozatot.

Joke és Szexi ott ülnek a fűben, a mellettük ülő kisfiú pedig tátott szájjal figyeli az előadást. Ugyanabba a bűvöletbe szédülve ülnek, mint mindenki más. Hogyan meséljem ezt el? Hogyan lehet elmondani, hogy mitől válik varázslattá, az, ami szabad szemmel nem több, mint akrobatika, a csontok és inak játéka? Hol lehet ezt megfogni? Egyáltalán meg kell…?

Test fonódik testhez, a zene ütemére emelkednek fel, ereszkednek… az őket szeretőként körbe fonó fekete drapéria alig sűrűbb az éjnél. A taps lassan elül, de a misztikus kábulat még ugyanúgy belengi a teret, mint a reflektorokkal bevilágított kellék, a füst. Joke behunyta szemét, és egy pillanatra a gomolyon keresztül is látszódott az a megfoghatatlan, inkább csak érezhető Egész, ami a vastorony tetejéről tárul az ember elé. (…)

http://irokezmagazin.nolblog.hu/archives/2012/08/27/Godor_Kemping_-_a_kulturalt_lelekparadicsom/

Írókéz Magazin Szerző: Dirty Joke 2012. 08. 27.


„Aranymacska“

Láss csodát!

Igazi, színházlátogatói szerepálom: az ember kézbe kaparint egy meghívót egy társulat előadására, amelyről még sose hallott, ám a produkció létrehozói közt van néhány ismerős név, mint ígéretes referencia. A produkcióért olyan helyszínre kell elkutyagolni, ahol még sose jártunk, és nemcsak mi, de senki, aki színházba indult. A műfaj köztes -“cirkusz-színházi” -, a cím sejtelmes – Aranymacska -, ötletünk sincs, mi fogad.

KRITIKA

A Svájcból Budapestre települt fiatal kortárscirkusz-fenomén, Glass Ben munkásságáról a tavalyi Fringe Fesztivál látogatóinak lehet halvány képük; akkor én lemaradtam a röpke demonstrációról. Az időközben Glass körül létrejött offline:ontheater nevezetű formáció debütáló előadására a Váci út menti lerobbant, nagyrészt elhagyatott gyárcsarnok-városba kell kifáradni, a közlekedés – per metró – kiváló, a miliő bámulatosan rusztikus. Gyárportán áthaladva egy jókora csarnokba lépünk be, a térben egy lakókocsi, egy bizarrul szétkapott mikrobusz maradéka – itt most roncstelepi díszpáholy-székekkel -, előttünk egy remek hangulatú, sokat tudó játéktér, néhány sornyi székkel. “Cirkusz-színházi” produkcióként definiálja az Aranymacskát a kezünkbe akadt színlap: a játéktérben jókora vásznak, a tagolt falakon alpinista kötelek-hevederek jósolnak stílust.

A lakókocsiból morc éjjeliőrféle lép elő, hogy elkezdje az előadást, artista ő is; felkapcsolná a villanyt, ám a magasban szétmentek a drótok: macska ügyességével kapaszkodik fel a vasszerkezeten, és a varázslat hirtelen elkezdődik. A szédítő magasban egy betongerendán aranyló fejű, lomha figura nyújtózik: a rejtelmes címadó, a macska ő, alatta a színpadon viharos sebességgel megindulnak az események. A gravitációra fittyet hányó, nagyszerű, érzéki, remekül konstruált kergetőzés tanúi vagyunk: a játék nyolc szereplője a tér minden légköbméterét birtokba veszi. Parádés játékot látunk a kortárs cirkusz által oly nagyon kedvelt tissue-kon, az elasztikus vásznakon, melybe az artista a tagjait csavarja, hogy felkapaszkodjon, vagy pazarul ollózva kápráztasson szemet. Mint pók a falon, úgy mozognak, emelkednek-rontanak a magasba az Aranymacska táncos-akrobatái. Remekbe szabott jelenetekben csalják meg érzékeinket, hívnak kalandba, mutatkoznak meg előttünk. A produkció nem bír konkrét történettel, jól kitalált szerkezete önmagában is elismerésre méltó. A nemesen elegáns kunsztok, a szellemesség, a tér tökéletes birtokba vétele percek alatt boldog mosolyt csal az ember arcára.

Glass Ben a szinte az első sor feje fölé függesztett dróton egyensúlyoz: soha életemben nem tudtam még ilyen közelről megfigyelni a kötéltáncos varázslatos tudományát, a finoman egyensúlyozó kezet, a tapogató lábujjakat, a másodpercenként átrendeződő egyensúlyra reagáló izmok mozgását. Akkora a csend, hogy szinte egymás szívverését is hallani. Költői és virgonc képekben látjuk a nyolcak vándorlását ebben az egészen egyedülálló – a hazai terepen bizonyosan példa nélküli – előadásban, pazar zenei háttérrel. A játék lezárása egyenesen mesteri, de a poént lelőni nem illik. Ha sokáig kellett is várni, az új cirkusz végre megérkezett Budapestre.

Kultura.hu Szerző: Halász Tamás 2007. 04. 08.


Aranymacska

Gumitestű akrobaták között egy Váci úti szerelőcsarnokban

Nyolc fiatal. Mindegyikük pókember, akrobata és színész egy személyben. Egy lepukkant szerelőcsarnokban járunk, a háttérben állati hangokkal kevert technozene szól, fel- és lekapcsolják a színházi reflektorokat. Az offline:ontheater társulat Budapest Fringe-díjjal elismert előadásának címe Aranymacska, a színhely a külső Váci út.

A keretjáték éppen olyan egyszerű, mint a meghívón szereplő szlogen: „Sötétben minden fekete.“ Ebből a sötétségből bontakozik ki a melósgyerek-külsejű éjjeliőr figurája, amint elhagyja patinás lakókocsiját, hogy felkattintsa az üzemház lámpáit.

A kapcsolódobozzal problémák vannak, a főkábel kioldódott, és elérhetetlen magasságban csüng a fal mentén. Szája sarkában a bűzösen füstölgő, olcsó cigarettával az éjjeliőr akrobatikus mozdulatokkal kezd mászni a gyár fal menti berendezésein, hogy lehozza a kábelvéget. A magasban áramütés éri, s fejjel lefele lógva elveszti az eszméletét. Öntudatlan elméjének víziói elevenednek meg odalent, a betonon. A macskák világába röpül, amint éjszaka birtokukba veszik az elhagyott szerelőcsarnokot.

A terem kupolájának szerkezetében él az Aranymacska, aki isteni mivoltának köszönhetően nem vehet részt a lenti történésekben, de minden idegszálával figyeli alattvalóinak mozdulatait, ha nem is befolyásolhatja őket. A lentiek sejtik, hogy „odafönt“ van valaki, aki szemmel követi őket, de nem egészen biztosak az egészben. Tulajdonképpen egyik fél sem tudja, hogy az irányítók vagy az irányítottak közé tartozik.

Ennek megfelelően változik a magaviseletük, felhőtlen hancúrozást vált pánikszerű elmenekülés, a boldogságtól ragyogó arcokat a rettegés torzítja el, az egymást féltőn cipelő párok acsarkodva ugranak össze. Mindezt gumitestű akrobatikával, amely tökéletesen kitölti és felhasználja az egykori gyárüzem belső terének minden szegletét, hátrahagyott gépezetét. A három lány és öt fiú könnyedén ötvözi a cirkusz, a modern tánc és a színház mozgásformáit az alpinisták heveder- es kötélmutatványaival, a biztosítás nélküli sziklamászók pókszerű falhágásaival.

A függönyként is használt selyemszalagokkal is s a köztük lógó kötelekkel bemutatott csoportos „örömködések“ lélegzetelállítók, csakúgy, mint az „extraterrestrial“ árnyjáték vagy a lányok csupaszkeblű obeliszkjei. Mire a néző igazán beleélné magát ebbe az egyszerre ijesztő és vonzó macskavilágba, az éjjeliőr magához tér, és – sajnálatos módon – a kigyulladó mennyezetlámpák fényei felszippantják az illúziót.

„Mi ez, mozgásszínház?“ – kérdezem Nyári-Nagy Ibolyát. „Szó sincs róla“ – tiltakozik a csoport partnervezetője. Ahogy mondja, a mozgásszínházban a mozgás kötött, nincs helye az akrobatikának, a test nem kap szárnyakat, ennek ellenére a darab nem esztétikailag felturbózott cirkuszi mutatvány. „Mi a cirkuszszínházi produkciók tradícióját szeretnénk meghonosítani Magyarországon“.

Az offline:on társulat megalapítása a német svájci Ben Glass ötlete. Fivérével, Christoffal Bázelben alapították meg az offline:on társulat 2001-ben, s ott tartották első artistaszínházi bemutatójukat. A múlt év őszén Ben Glass, Nyári-Nagy Ibolyával társulva, Magyarországra telepítette a koncepciót, s ők ketten már magyar alkotókkal dolgoztak tovább. Ben Glass, aki a korábbi években hazánkban tanult cirkuszművészetet, a témakör legjobb koreográfusát, valamint tanácsadóját, Ladjánszki Mártát, illetve Bien Andreát kérte fel a kooperációra, bár az egyéni koreográfiából mindenki kivette részét. Az Aranymacska a honi bemutatkozó előadásuk.

Magyar Hírlap Szerző: Somogyvári D. György 2007. 04. 17.


Kritiken von “Mensch ohne Knochen gleich Pudding”

Die Geburt des Todes aus der Kartonschachtel

Beim “offline:ontheater” lösen sich die Grenzen zwischen Theater- und Zirkuskunst auf.

Ein Mann in Mönchskutte schreitet bedächtig den kargen hinteren Bühnenrand ab. Er trägt auf dem Rücken eine Hutte mit Früchten darin, die sich später als Jonglierkeulen herausstellen werden. Wenn er hinter einer Wellglaswand durchgeht, verschwimmt er, gerade wie sein Leben in unablässigem Fragen nach dessen Sinn verschwommen ist. Der Tod ist nah – “es stirbt, womit wir uns verbinden” sagt er, und so kann auch er nicht mehr leben.

Schachtelteufel im Overall

Aus einer Kartonschachtel springt denn auch der Tod – ein agiler, flinker Bursche in einem orangefarbenen Overall, ein Schachtelteufel, der weiss, dass er mit allem Leben früher oder später tanzen wird. Zunächst scheint ihm der Tanz auch zu gefallen – solang er allein ist und sich seinen von allem Lebenden ungetrübten Gedanken hingeben kann. Womit er nicht gerechnet hat: mit der schwarzen Gestalt, die ihn sucht. Sie verunsichert ihn, stellt ihn in Frage. Der Tanz ist nur eines der akrobatischen Elemente, die in der Theaterproduktion “Mensch ohne Knochen gleich Pudding” zur Wiederbelebung des uralten Todesmotivs dient: Bodenakrobatik, Jonglage und schließlich ein poetisch langsamer Seiltanz illustrieren, was Menschen bewegt, seit sie sich ihrer selbst und ihres Endes bewusst geworden sind (also bereits eine geraume Weile): Die ewigen Fragen “woher komme ich, wer bin ich, wohin gehe ich”.

Eine neue Frage allerdings kommt hinzu: Wie wäre es, wenn der Tod sich entwickelte, wenn er allmählich müde würde – “all die fallenden Blumentöpfe, die kaputten Radarsysteme“, sagt er hier, verunsichert durch den Sterbewilligen, den er nicht besiegen kann, weil dieser in ihm keinen Feind, sondern einen Erlöser zu sehen scheint.

Eine sorgfältig ausgearbeitete Tanzszene lässt sich sowohl als Liebes- wie auch als Kampfszene interpretieren; die beiden Darsteller Benjamin Glass und Christof Glass sowie die Regisseurin Sibille Marseiler arbeiten konsequent auf dieses Verwirrspiel hin.

Anrührende Bilder

In “Mensch ohne Knochen gleich Pudding” wird auf mehreren Ebenen zugleich jongliert: auf der ersten, der akrobatischen, mit Keulen und Bällen, auf der zweiten, der stofflichen mit Inhalten und deren Verkehrung und auf der dritten, der formalen, mit der Verquickung von Mitteln des traditionellen Theaters und jenen des Zirkus oder der Varietébühne, vielleicht auch des Straßentheaters. Eine derart breite Materialaufnahme kann unmöglich in allen Teilen gleichermaßen reif und überzeugend wirken. Entstanden ist jedoch ein Theaterabend voller anrührender, schöner Bilder und Motive, zudem ein in den akrobatischen Abschnitten faszinierender Bogen von Kunststücken, die schlüssig in das Geschehen einbezogen sind.

Mehr als ein Zaubertrick

Und nicht zuletzt erinnert diese Produktion an die Anfänge des Theaters, als virtuoser Körpereinsatz und überraschende Bühneneffekte nicht durchwegs dramaturgisch unterfüttert sein mussten, sondern die Sinne des staunenden Publikums ohne weiteres auch ab und zu unmittelbar ansprechen durften. Die Geburt des Todes aus der viel zu engen Kartonschachtel ist eben mehr als ein Zaubertrick: Die Szene fragt zugleich nach dem Raum, den der Tod einnimmt. Die Trennung zwischen Zirkuskunst und Theaterkunst scheint aufgehoben, und vielleicht hat es sie ja auch nie wirklich gegeben.

Basler Zeitung Szerző: David Wohnlich 2002.07.22.


Wenn der Tod sich plötzlich weiterentwickelt

Überzeugend. Sowohl der “Teufel” als auch “Ashaver” überzeugen mit artistischem Können.

In “Mensch ohne Knochen gleich Pudding” zeigt das offline:ontheater den Tod von einer anderen Seite. Die Theater-Collage von Benjamin und Christof Glass setzt sich aus Artistik, Texten und Theater zusammen.

Spöttisch schleudert der Herrscher des Totenreiches seine Wut gegen “den da oben”, dem Strahlenden, Grausamen. Doch im Grunde ist es weniger der da oben als vielmehr pure Langeweile, die den Herrscher, oder kurz: den Tod in Wut versetzt. Veränderung muss her, um jeden Preis.

Um ein Theater handelt es sich hierbei nur bedingt, sind doch Keulen, Bälle und Hochseil im Spiel. Ein Varieté? Dazu fehlt Ausgelassenheit. Der im Pressetext verwendete Begriff “Theater-Collage” kommt dem wohl am nächsten, was Benjamin und Christof Glass in einer knappen Stunde über die Bühne bringen. “Mensch ohne Knochen gleich Pudding” heißt die Geschichte, Wahn, Sinn, und Tod sind die Themen. Die Endregie oblag Sibylle Marseiler.

Ein völlig untraditioneller Tod

Artistik sei ein Mittel zum Zweck, so das offline:ontheater. Aber kann man über Artistik den Tod ergründen? Es geht. Sowieso handelt es sich in diesem Fall um einen ganz ungewöhnlichen Tod, der überaus unadäquat orangefarbene Hosen trägt, Hühnerbein isst und auf die Toilette geht. Seine Arroganz lässt Unsicherheit erahnen, sein Zorn zeigt Verletzlichkeit. Und dann kommt da eines Tages “Ashaver” angereist, die ewig wandernde Seele, auf der Suche nach Ruhe, oder besser: dem Tod. Seine eigene Unsterblichkeit steht ihm dabei im Weg und bewirkt das schiere Gegenteil: Er bringt Bewegung ins Reich der Toten. Der Tod kommt aus seiner Kartonkiste und tanzt. “Ashaver” wirbelt höllenfeuerrote Keulen, unfähig, aus der Kontinuität auszubrechen.

Mal schnell, mal langsam untermalt Musik das Thema: Stagnation und Bewegung.

Artistisch überzeugend fegen die beiden Schauspieler über die Bühne, um im nächsten Moment unbeweglich zu verharren. Ausbrechen, das wollen beide. “Um jemand zu sein, muss man Knochen haben”, wird erkannt. Sogleich reißt sich der Tod zusammen, es scheint tatsächlich zur Richtung “Ashavers” zu kommen.

Doch die Prozedur wird unterbrochen. Bewegung und Abwechslung. Aus der Vielseitigkeit der Schauspieler schöpft sich die eigentliche Faszination dieses Theaters. Wer Jongleureinlagen und Überschläge der unnötigen Effekthascherei verdächtigt, liegt ebenso falsch wie “Ashaver”, wenn er sich vom Tod Erlösung erhofft. Bewegung ist das ausschlaggebende Element.

Aus Verbundenheit wird Abhängigkeit

Vermengt mit Texten, allesamt der klassischen und modernen Literatur entnommen, entsteht ein von Abwechslung geprägtes Spiel.

Abwechslung treibt auch den Tod. Die im Entstehen begriffene Verbundenheit zwischen den beiden Figuren scheint plötzlich eher eine Abhängigkeit zu sein. Eine Umarmung erinnert daran, womit der Tod zu Beginn zeterte: “Leben und Tod sind eins”. Der Sinn, den “Ashaver” sucht, wird zum Wahnsinn, der beide ergreift. Auf einem Hochseil macht sich der Tod aus dem Staub und sieht dabei unter dem Scheinwerfer einem fliegenden Engel nicht unähnlich.

“Ashaver” bleibt allein mit der Stille. Von Bedrücktheit ist am Enden keine Spur. Die Geschichte ist geheimnisvoll, fast mystisch und auf jeden Fall eine knappe Stunde Zeitopferung wert.

Basellandschaftliche Zeitung Szerző: Giselle Reimann 2002.07.23.

Oszd meg másokkal!
FacebookTwitterGoogle+Share